Skip to main content

Lir Morlan – interjú

A Black Aether alkotói közösségét bemutató interjúsorozatunk következő áldozata Lir Morlan, aki a magazin indulásától fogva velünk van. Kedvenc írói közé tartozik Robert W. Chambers, ezért is irta talán az egyik legjobb Sárga Király folytatást Lir Morlan.

Nagy örömömre szolgál, hogy Szujó Norbert, a Randomkult blog szerkesztője – és aki töretlen lendülettel és hihetetlen lelkesedéssel közvetít minden underground kezdeményezésről – elfogadta a felkérést, és elvállalta, hogy sorba meginterjúvolja a Black Aether alkotóit.

Szujó Norbert: Mióta alkotsz? Mik voltak az első próbálkozásaid?

Lir Morlan: Hát, büszkén mondhatom, hogy most már lassan harminc éve. Bár lehet, hogy nem kellene büszkének lennem rá, hogy ilyen lassan fejlődök.

Nehéz megfogni, még inkább megnevezni az elsőt, lévén olyan, mintha mindig is mesélő lettem volna. Csak korábban nem írtam le a történeteket. Ha más korba születek, valószínűleg a vacsorámért mondok meséket a tűz mellett. Már egészen kora gyerekkoromtól történetek keringtek a fejemben, először alsós koromban próbáltam meg verset írni, nagyjából kilenc éves lehettem. Aztán erről gyorsan letettem, és átpártoltam a prózához. Szerintem nem volt véletlen.

A legrégebbi darab, ami nem került kukába, nem veszett el, és ellenállt időnek, javítási-, és szelektálási rohamoknak, az egy rövid próza, amit még tizenhat évesen írtam egy februári éjszakán. Az Elefántcsonttorony címen ma is megtalálható az oldalamon, és bár stilisztikailag természetesen lett csiszolgatva (nálam folyamatosan mindig minden) de tartalmilag semmit nem változott.

A honlapodon több novella mellett, regényrészletek, versek, színdarabok is olvashatóak. Ez útkeresés, vagy egyszerűen sokféle műfajban otthonosan mozogsz?

Semmiképpen nem útkeresés, ezeket a műfajokat, műnemeket ugyanúgy szeretem. A formát mindig a mondanivalóhoz igazítom, és bár egyértelműen a próza a kedvencem, tudom, hogy vannak dolgok, amiket érdemes más csomagolásban tálalni. Verseket rengeteget olvasok, kortárs és klasszikus költőktől egyaránt. Elemezni is szoktam őket, ez persze nem jelenti, hogy írni is tudok. J Inkább csak próbálkozom, azt is ritkán. Volt egy-egy időszakom, amikor gyakrabban tettem, de az utóbbi években szinte teljesen leszoktam róla. Hiányzik belőlem az, ami költővé tesz valakit, így inkább csak önkifejezés, mint valódi verselés – illetve ott is sokkal inkább jellemző rám a mesélés, a balladák, vagy ballada jellegű történetközpontú alkotás. Ami a drámát illeti, majdnem színész lettem, innen a szerelem J Bár kétségtelen, hogy az írás előbb jött, és tovább maradt, azért mégis nagyon sokat hoztam azokból az időkből, amit a színház bűvöletében töltöttem. Drámát ritkán írok, általában inkább felkérésre, vagy ritkább esetben, ha tényleg ezt tartom a leghatásosabb formának.

Nagyon nagy különbségek vannak a műnemek adottságai közt, nem is beszélve a műfajok ezerszínűségéről, és szerintem az egyik legnagyobb kihívás a megfelelő formát megtalálni az adott mondanivalóhoz. Talán a legnehezebb mozzanata a stilisztikának, mindent eldönthet, és szinte véglegesen.

Az írásaidat böngészve az tűnhet fel, hogy a romantikus, gótikus misztika illik hozzád. Hogyan jött az ötlet, hogy a Howard Phillips Lovecraft által képviselt irodalmi stílusban is kipróbáld magad? Nehéz volt alkalmazkodni vagy voltak már tapasztalataid ezen a téren?

Az ötlet teljes egészében a Black Aethernek köszönhető, illetve egy kedves ismerősömnek, aki belinkelte nekem a felhívásukat. Nélküle sosem találunk egymásra, és valószínűleg soha nem kezdek ilyen jellegű novellákat írni. Tökéletes a meglátás, a gótikus, misztikus, kicsit thriller jellemzőket mutató világ az, amiben a leginkább otthonosan mozgok, és ami a leginkább illik hozzám. A történeteim többsége jellemzően adott korokhoz kötődik, vannak kedvenceim, amik vissza-visszatérnek, mint például a viktoriánus korszak, vagy az Edo-kori japán. Lovecraft munkásságát – szégyen – kicsit később ismertem meg, mint illett volna, egészen pontosan akkor, amikor a szerepjátékos barátaimmal előtérbe került a CoC. Mondanom se kell, hogy igen hamar mesélésre adtam a fejem ebben a világban is, és ez magával vonta a kötelező tanulmányokat. Ahogy az lenni szokott, nem tudtam letenni.

Néha még most is abba a hibába esem, hogy olyan történettel állok elő, ami jobban illik szerepjátékhoz, mint weird-novellához, ilyenkor Tomasics József leüvölti a hajam, és minden a helyére kerül. 😉 Vicceltem! József rendkívül türelmesen, és hozzáérően terelget minket, nem is tudom, hogy bírja idővel és energiával, minden tiszteletem az övé! (Két korbácsom már el is kopott J – T.J.)

Ezzel meg is válaszoltam az utolsó kérdést. Igen, kifejezetten nehéz számomra alkalmazkodni, ennek az általad említett tény az egyik fő oka, a másik, hogy sosem érzem úgy, hogy Lovecrafthoz méltót tudnék alkotni.

Mennyire tudsz azonosulni Lovecraft alkotói látásmódjával? Mi az, amiben követni szeretnéd őt, és mi az, amiben külön utakat jársz?

Ha lennék olyan tehetséges, akkor megpróbálnék olyat írni, amilyet ő. Azon kevesek közé tartozik, akik képesek voltak a szépirodalmi fennköltséget elegyíteni a populárisabb irodalommal. Nem hinném, hogy ez levonna bármelyik értékéből is, sokkal inkább úgy érzem, hogy hatalmas varázslatnak lehetünk tanúi ilyenkor. Az, ahogy ő képes egy erdő leírásakor megalapozni egy olyan hangulatot, ami már magában hordja, előrevetíti az elkerülhetetlenséget – hát az nem semmi! Én erre sajnos nem vagyok alkalmas, és mivel tudom is magamról, nem is nagyon teszek kísérletet. Nem azért, mert nem követném, hanem mert nem érném el az a szintet, amit már elfogadhatónak tartok.

Személy szerint egy történet olvasásakor a legfontosabbnak a hangulatot tartom. Sokszor az idők távlatából már nem tudok felidézni pontos részleteket, de évtizedek múlva is emlékszem a hatásra, amit kiváltott – ha kiváltja. Én is ezt szeretném megragadni, és olyan hangulatot teremteni, ami elragad, és hosszan megmarad, de a magam módján.

Azt vettem észre, hogy kedveled a karakterdrámát, az emberi érzelmeket, de az Időtlen hírnökben megcsillan a “kozmikus horror”, ami mindezek iránt közömbös. Hogyan tudod érzékeltetni a “leírhatatlan rettenetet” az emberi psziché szűrőjén keresztül?

Ez így van, teljes mértékben igazad van! A Lovecrafti-irodalom számomra mocsaras terep. Ilyenkor az ember igyekszik abba kapaszkodni, amit ismer. Ezért mutatom azt az oldalát, ami hozzám is közel áll.

Én nem érzem, hogy ez távol esne Lovecraft eredeti elképzelésétől, inkább csak megváltozott azóta a világ.

Ami Poe idejében horror volt, ma már a legtöbbeket nem rázza meg. Az emberek tűréshatára és félelemküszöbe eltolódott, és a hatás eléréséhez néha más eszközökhöz is hozzá kell nyúlni. A mai világ sokkal gyorsabban zajló, feszültebb ritmusú, és más érzékekre, az elme más pontjaira hat erőteljesebben.

Én úgy érzem, hogy az olvasó minél inkább azonosulni tud a főhőssel, minél több párhuzamot vél felfedezni önmaguk közt, annál inkább valóssá válik a félelme, és az érzései is. Nagyon nehéz a félelmet írói eszközökkel úgy visszaadni, hogy az ne tűnjön nevetségesnek, sokkal könnyebb, ha halljuk-látjuk, mintha csak olvassuk. De ha sikerül, akkor a hatás fergeteges lehet!
Azt hiszem, a mai kor emberének át kell élnie a főhőssel a félelmet, a vágyat és akár az őrületet, a teljes megsemmisülést, lépésről lépésre vele haladnia az efelé vezető úton, hogy hevesebben dobogjon a szíve olvasás közben is – a horrorfilmek után ez nem is olyan könnyű feladat. Azok az eszközök, amik ott könnyedén keltenek erős hatásokat, pillanatok alatt megemelik az adrenalin szintet, nekünk, az írott történetek alkotóinak nincsenek meg. Így ahhoz nyúlunk, amihez tudunk. Például az érzelmekhez, karakterdrámákhoz, gondosan megválasztott nézőponthoz és bármihez, amink csak van.

 

A Black Aether magazinban megjelent írásaid közül kettő is noir, illetve krimi jegyeket mutat. Könnyű volt beleilleszteni ezeket a stílusjegyeket a klasszikus rémirodalom kereteibe? A jövőben várható, hogy más stílusban is kipróbálod magad?

Nem éreztem nehézséget a két műfaj együtt használatánál, sőt, kifejezetten élveztem. A Sárga árnynál ez volt a legkézenfekvőbb „folytatás”. Az volt az első alkalom, hogy bele mertem pillantani ebbe a világba, és persze a kedvencemhez nyúltam (Sárga Király). Ez aztán annyira magával is ragadott, hogy a Sárga árny folytatódott, és lassan regénnyé bővül – a további részének azonban nem a nyomozó az elsődleges hőse, hanem az őt kezelő orvos. De a kérdésre visszatérve, a keresés, az igazság kutatása – sokszor saját, vagy egész világunk rovására – nem áll távol az eredeti lovecrafti felfogástól sem, az pedig a nyomozással könnyedén összehozható. Tervezem, hogy mást is kipróbálok még, ötletem rengeteg van – általában inkább idő-, és önbizalomhiányban szenvedek.

A Sárga árny című novelládból kiderül, hogy Lovecraft-en kívül a rémtörténetek más művelőit is jól ismered. Mely alkotókat tartod említésre érdemesnek, kik inspirálnak? Mi az, ami megfogott bennük?

Imádom a klasszikusokat, szerintem tőlük érdemes írni tanulni. A mai világban nem feltétlen az a jó, ami sztárolt – ha jobban megnézzük, ez régen sem volt így, Poe-t életében nem tartották sokra – az, hogy mi képvisel igazi értéket, mindig az idő rostáján áthaladva dől el.

Chambers egyébként az egyik személyes kedvencem, nagyon sajnálom, hogy ennyire kevés alkotás olvasható tőle fordításban. Sokan vannak, és nagyon nehéz csak néhányat kiemelni közülük.

Poe egy zseniálisan ötvözi az abszurditást a realitással, fantasztikusan egyensúlyozva a határvonalon. Lovecraft leírásai bármelyik szépírónak tisztességére válnának, ezt mégis ötvözni tudja egy olyan típusú új rettenettel, amit később több tucat író követ, és ami a mai napig kifogyhatatlan táptalajt biztosít az élő fantázia fejlődésének. Említhetném persze Bierce-t, Blist, Wagnert, de akár a ma élők közül Neil Gaimant is, és mindenkiről hosszú oldalakon át lehetne elmélkedni. Amit azonban hozzátennék, hogy az inspirációt nem ők adják. Azt csakis a világ, és az élet hozza, egy-egy apró mozzanat, egy véletlen, egy pillanat. Hogy aztán hogy lesz belőle novella – na ahhoz kellenek a nagy elődök!

Kapsz visszajelzéseket Lovecraft-rajongói körökből? És akárhonnan máshonnan? Szerinted lehetne és kellene élénkíteni az alkotók és a befogadók közötti kommunikációt?

Jellemzően nem kapok visszajelzést, csakis a Black Aetherről írt recenziókból, és cikkekből – már amikor említettek. A lovecrafti örökség hatalmas, és én minden alkalommal, amikor leülök írni, tele vagyok kétségekkel. Egyrészt pontosan tudom, hogy nem érhetek fel a nagy elődökhöz, de még a követőkhöz sem, másrészt tudom, hogy közel sem olvastam még el mindent. Így amikor megfogalmazódik egy történet, mindig attól tartok, hogy ezt biztosan megírták már előttem – ilyenkor jó lenne pár „szakértő” akiket meg lehet kérdezni. Ezen kívül rengeteg stílusban, és formában el lehet mesélni ugyanazt a történetet, ha tudnám, hogy mit részesítenek előnyben az olvasók, akkor könnyebb lenne a megfelelő hangot megütni. Azt viszont nem tudom, hogyan lehetne élénkíteni a kommunikációt, de ha részt vállalhatok benne, szívesen megteszem. Az biztos, hogy József tervei ráterelték egy követendő útra a közösséget, aminek talán ez is egy állomása lesz.

Mik a távlati terveid? Mire számíthatunk tőled a közeli jövőben?

Mindig dolgozom valamin, de sajnos meg kellett tanulnom, hogy soha ne ígérjek. Ha megteszem, rendszerint nem tudom időre teljesíteni, mert az életemben vannak az írást is megelőző prioritások. Amit meg tudok ígérni, hogy a Black Aether életében továbbra is részt veszek. Ezen kívül persze folytatom az eddigi projektjeimet, mind írás, mind szerkesztés terén, és remélem, hogy egyszer olyan irányba lépünk tovább, ami másoknak is örömet okoz.

Ami a lovecrafti irodalmat illeti, hiszen mégiscsak arról beszélgetünk elsősorban, akadnak új, kipróbálásra váró kalandok még számomra. Egyrészt szeretném még folytatni majd a Miskatonic-meséket, és az Időtlen hírnök magánnyomozójának is négy-öt története lesz. A Sárga Árny megkövetelte magának a folytatást, tisztelgésül Chambers zsenijének, és a feledhetetlen színdarabnak…

Ezen kívül is akadt rengeteg ötletem, novellára és novellafüzérekre. Egy évvel ez előtt eszembe sem jutott volna, hogy lovecrafti alapokon nyugvó (és itt a világot értem) merészeljek írni, most pedig mintha olyan ajtót nyitottam volna ki, amit nehéz visszazárni.

Ettől függetlenül nem ez az új irányvonalam, a Black Aether, és a lovecrafti irodalom olyan lett számomra, mint egy pihenő. Egy különleges, és furcsa pihenő, ahová visszaérkezem, bármerre induljak is, vagy bármilyen messzire. Időről időre, amikor megállok, itt találom magam. Épp olyan ijesztő, mint amennyire izgalmas.

Szujó Norbert

Ez is érdekelni fog

Juhász Ernő – interjú A The Black Aether galériájában bőségesen szerepelnek külföldi alkotók, ideje, hogy a hazai grafikusokat is feltérképezzük, akik művészetükkel H. P. L...
Black Aether #6 Magazin – felhívás Nem szeretném elkiabálni, de az hiszem megérkezett a nyár. Ez pedig egy nagyon remek időszak lesz ahhoz, hogy (ismét) elővedd a kreatív oldaladat, ugy...
F.A.Q. – Magazin Az antológia elindításával kénytelenek vagyunk korlátozni a megjelenés rendszerességét. Ez azt jelenti, hogy a Black Aether Magazin előre láthatólag á...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on RedditEmail this to someone