Skip to main content

Vidra Gyula – interjú

 A The Black Aether szerkesztői  stábjának oszlopos tagjaként a feladataid rendkívül sokrétűek. Korábban is végeztél írói, szerkesztői munkát?

Nem, csak terveztem. Mindig is szerettem volna csatlakozni valamilyen horror filmes oldalhoz, recenziókat, elemzéseket írni, de aztán sosem tudtam rávenni magam, hogy levelet írjak. Akkor kezdtem el a dologgal komolyabban foglalkozni, amikor készült volna egy horror tematikájú, nyomtatott fanzine, amibe novellák, filmajánlók, interjúk, és különböző valóságban is létező rémes dolgok kerültek volna. Azonnal jelentkeztem, és készítettem interjút, írtam filmes cikket, sőt egy kiadótól még könyvet is kaptam, hogy írjak róla ajánlót. Öt, vagy hat cikkem is lett volna az első számban, de végül bármennyire is komolyan vette a főszerkesztő a magazint, nem lett belőle semmi.

Hogyan kerültél kapcsolatba a TBA-val?

Több mint fél év telt el a horror fanzine meg nem születése óta, mikor ráleltem a The Black Aether-re. Talán egy kollégám tetszikelt rajta egy cikket, vagy osztotta meg velem, már nem emlékszem, de végtelenül lelkes voltam az oldal létezése miatt. Amikor a Black Aether antológia magazinhoz keresett a Józsi szerzőket, és illusztrátorokat, akkor jelentkeztem egy történettel, majd bedobtam az ötletet, hogy írnék filmes, illetve zenei témájú cikkeket is, majd rövid idő után „hivatalosan” is a szerkesztőség tagja lettem. Persze lehet ő máshogyan emlékszik, rémesen szórakozott alkat vagyok, de nem hinném, hogy nagyon eltérne a két verzió!

Hogyan és mikor ismerkedtél meg Howard Phillips Lovecraft munkásságával?

Kamaszként kezdtem el foglalkozni horror filmekkel, főleg ajánlókat olvastam, és inkább maguk a történet, illetve a mondanivaló érdekelt mint maga a film, ami eléggé furcsán hangozhat, de vállalom ezt a különcségem is. Sokszor hivatkoztak Lovecraftra, főleg a szörnyek miatt, és a neve a fejemben el lett ültetve, de csak akkor kezdett el kihajtani ez a mag, miután elolvastam Neil Gaimantől a Tükör és Füst című novellás kötetét, ahol többször is hivatkozott rá. Elkezdtem utána olvasni, ki volt ez a fickó, és egy végtelenül összetett, különös személy képe rajzolódott ki, majd ráleltem a netre feltöltött novelláira, és hamar beleszerelmesedtem a stílusába, történeteibe. Anno úgy éreztem, hogy csak egy szűk réteg olvassa, akik ha szembesülnek egy másik követővel, azonnal libabőrösek lesznek, hogy végre van kivel megbeszélni az olvasmány élményt. Én legalábbis így éreztem, és jó volt egy ilyen klubhoz tartozni! Azóta persze lépten-nyomon az olvasóival, és rajongóival találkozom, és már nem ver hevesebben a szívem, ha valaki megjegyzi: fhtagn.

Számos interjút készítettél Lovecraft modern kori követőivel, alkotókkal, művészekkel. Válaszaikból megismerhetted véleményüket, hozzáállásukat. Mit gondolsz, mi az, amit általában egy kreatív elme vonzónak talál az író személyében vagy témáiban?

A történetek okkultak, még sem ezoterikusak, misztikusak, de tudományosan vannak tálalva. Végtelenül összetett a világ amit Lovecraft bemutatott, létrehozott. Maga a személye is izgalmas, bármennyire is közlékeny volt az életével kapcsolatban, levelei által, egy titokzatos köd lepi őt így is körül. Sok dolgot elmesélt leveleiben, és a novellák is tartalmaznak nyilvánvalóan életrajzi elemeket, de vajon mi volt az, amit megtartott magának? Bár sokan legyintenek arra „mire gondolt a költő?” de engem ez mindig jobban érdekelt, mint maga a forma, és a stílus ahogyan a költő dolgozik. Az vonz, ami a történetek mögött van. Lehet, hogy nincs is semmi, de azt is ki kell deríteni, az is egy eredmény. Merem azt hinni, hogy a Black Aether is ezen dolgozik.

Film- és zenei ajánlókat is írsz. Miként adhatja át egy zenemű a lovecrafti látásmódot, a „kozmikus horrort”? Létezik olyan zenei stílus, ami erre különösen alkalmas?

A komolyabb, érettebb műfajok, mint például a klasszikus zene, az ambient és az extrémebb fajta metal. Bár az utóbbi kilóghat a sorból, a metalon belül a black és a death szubzsánerek azok, amik legjobban vissza tudják adni azt a kényelmetlenséget, bizarrságot, amiről Lovecraft történetei is szólnak. A klasszikus zene a monumentalitást adja vissza, az ambient az éteriségét, kozmikusságát és a tudáson túli valóságot, a metal pedig a horrort, és a visszafordíthatatlan erejű szörnyűségeket. Persze ezekből sem mindegyik „hiteles”, vannak, akik csak egymásra hányják a mítoszból származó neveket, de vannak komolyabb hangvételű dalszövegek is. Bár könnyelmű módon szeretném azt mondani az összes zenei műfaj képes átadni a lovecrafti esszenciát, ha a hozzáállás komoly, és kellő mértékű a zenei tudás, de a könnyedebb, poposabb, vagy bármiféle oldottabb hangvételű zenében képtelen vagyok elképzelni, hogy hitelesen, jól tudjon működni.

A Lovecraft novelláiból merítő filmekről tudjuk, hogy sokszor „nem forráshűek”. Egyáltalán reális elvárás ez?  Lehet, hogy a „lovecrafti filmet” nem is az adaptációk között kell keresnünk?

A legklasszikusabb példák az Alien, és Carpenter úgynevezett apokalipszis trilógiája, amikre rálehet sütni a lovecraftiánus jelzőt, és ezek határozottan nem adaptációk, maximum ihletettségű filmek. Sőt a Steven Soderbergh féle Kafka is egy eléggé jó példa. Az adaptált filmekkel az a baj, hogyha elvonatkoztatunk attól, hogy ki inspirálta, akkor sem feltétlenül jók. Lehetnek ezek kultikusak, hála a trash rajongásnak, és a nosztalgiának, de ezek nem azért jók, mert megfogtak valamiféle elidegenítő, nihilista, egzisztenciát kétségbe ejtő témát, hanem mert egyszerűen csak szórakoztatóak. Egyéni ízlés dolga, hogy az ember annak gondolja-e. Sok amatőr filmes csak egy címkeként használja Lovecraft nevét, miközben alig van köze hozzá, de már az agyalósabb, éteribb, bázis valóságot sajátosabban kezelő alkotásokra is azonnal rásütik. Vannak ezen kívül még a ”mítosz” filmek, amikben halemberek, és csápos szörnyek szerepelnek, vagy maguk az entitások, de ezek igazából csak kosztümök, skinek, külsőségek, amikkel bármilyen más szörnyet helyettesíteni lehetne. Lehet Lovecraftot pusztán csak Cthulhun keresztül, miatta szeretni, semmi baj, ha valaki a süteményről csak a habot nyalja le, és kidobja a többit, de akkor kárba veszne az amit Lovecraft alkotott, ha végül tényleg csak a csápos szörnyekkel érnénk be.

Gyakran jársz könyvesboltba. Örülnél, ha Lovecraft műveitől, valamint a munkásságát feldolgozó fikciós és tényfeltáró könyvektől roskadoznának a polcok? A hazai, fősodorbeli könyvkiadás színtere mennyire „méltó helye” az író örökségének?

Nagyon örülnék neki, mert akkor az annak a jele lenne, hogy komolyabban elismerik, és van rá igény. Legyen a történeteinek újra kiadása, irodalomtörténet, életrajz. Annak nem örülnék, ha csak azért, mert eladhatóbbá vált, és ezért nyakra-főre jönnének a megkésett Lovecraft-epigonok, akik csak a már fent említett habbal szórakoztatnák az olvasókat. A horror furcsa egy szerzet, hiszen nagyon népszerű műfaj, tonnaszámra jönnek a horror filmek, és mindenkinek van olyan ismerőse, aki azt állítja magáról, már mindent látott, csak egy szűk réteg az, amelyik komolyabban is foglalkozik vele, speciális igényeket támaszt, és megválogatja, mit néz meg. Bár könyvesbolti eladóként napi szinten foglalkozom az újonnan megjelenő könyvekkel, nagyon kevés a rémtörténet, hiába van rengeteg thriller. Sok a horror rajongó, viszont kevés az olvasó. Rengeteg krimit, illetve a thrillert adnak ki, amikben rettenetes sorozatgyilkosokkal foglalkoznak, de kevés olyan van, ami jobban beleférne a horror tematikába, ami nem feltétlenül a csonkításokról, és a sokkoló gyilkosságokról szól. Elvétve akad persze, de minden címre van tíz másik, egyéb műfajból való könyv. A magyar könyvkiadás/könyvesszakma pedig… sajátos állatfaj volt mindig is, ahol a kultúra terjesztésének zászlaja alatt eléggé nagy mocsok található, a megélhetés, avagy nyereségvágy nevében. Persze ez csak személyes vélemény, amivel sokan egyetértenek, itt a pult másik oldalán.

S. T. Joshitól azt kérdezted, hogy levonható-e H. P. Lovecraft munkáiból valamiféle „pozitív tanulság”. Szerinted kell, hogy ilyet keressünk bennük?

Nem feltétlenül, de én szeretném azt hinni, hogy van. Joshi válasza számomra 100%-osan kielégítő volt, az alázattal kapcsolatban. Az ember akkor zuhan a legnagyobbat, ha minél nagyobbra tartja magát. Sokan az alázatot összekeverik a behódolással a nálunk nagyobb dolgokkal szemben, így tagadnak mindent, és az embert különbnek vélik mindentől, pusztán azért mert képes egy viszonylag  összetettebb gondolkodásra az állatokhoz képest. Kis porszemek vagyunk, igen, de ezt nem kell szégyellni, inkább a helyén kezelni, és örülni, hogy legalább részt vehetünk ebben a hatalmas óraműben amit életnek, valóságnak, univerzumnak nevezünk, aminek működési elvét, és célját mindig érdemes firtatni, de tilos azt állítanunk, hogy megértjük.

A Black Aether több számába is írtál és a Micro Aetherben is aktívan képviselteted magad. Mit jelent számodra az írás? Önmagad kifejezése? Kötődés Lovecraft munkásságához?

Rengeteg ötletem van, inspirációm és ihlet forrásom. Szeretek mesélni, gondolataimat tovább adni, és ez a legjobb lehetőség. Sajnálnám ha kárba veszne mind az, ami a fejemben megfordul. Ha nem találok rá Lovecraftra, vagy ha sosem létezett volna, akkor is bennem lenne az írás szándéka, de nem az írás kedvéért! Szeretek alkotni, de írni nem, de ez a legjobb módja még is annak, amit csinálni szeretnék. Nehezen fogalmazok, mindent ötvenszer újra írok, borzalmas a helyesírásom, és sokszor következetlenül fogalmazok, sokszor kell már unalomig újra olvasnom magam. Szerencsére mindig akad, aki tud segíteni kiigazodnom magamon, viszont maga az írás be tudja kapcsolni a tökéletes élménynek az állapotát, amitől úgy érzem remekül telik az idő és gondtalan vagyok, levezetem a feszültséget, csak jobb ha újra olvasom mit gépeltem le, vagy jegyzeteltem le gondolkodás nélkül… Nem szeretnék csak a fióknak írni, az olyan lenne mintha magamban beszélnék, amit inkább elkerülnék.

Úgy tudom, szereted a macskákat, ahogyan Lovecraft is. Tudható, hogyan alakult ez ki nálad? Hogyan formálja egy alkotó látásmódját az élő környezet?

Szeretem az állatokat, de a helyükön kezelem őket. A macskákkal szemben visszafogott rajongás tudható be nálam, ahogyan szinte mindenkiben. Kicsi gyerekkoromban, egy kóbor macska odajött hozzám, és körbe dorombolt. Ilyen önzetlen, totálisan véletlenszerűen megtörténő dologgal még nem találkoztam, és nem is hallottam róla. Találkoztam már a kutyák lelkesedésével, hűségével, makacsságával és csalódott bosszújával is, de a hízelgés új dolog volt számomra, amit akkoriban csak egy véletlenszerűen megjelenő szeretetként fogtam fel. Nem gondoltam arra hogy étel kell neki, fedő a feje fölé, vagy más dolgot akar tőlem megszerezni. Megbabonázott az élmény, és elvarázsolt. Persze később megismertem a macskák hűtlen magatartását és szeszélyét, de a tapasztalat akkor is bennem maradt. Bármi lehet ihlet forrás, legyen élő, vagy tárgyi a környezet, főleg ha az ember rémtörténeteket akar írni, és egy idő után ezeket tudatosan keresi. Nem kell barlangokba lemenni, sötét erdőket járni, néha elég csak éjszaka sétálni, nyitott szemmel, és füllel. Egy becsapódó kapu, egy szobron átvillanó árny, vagy a gépek zúgása, mind kitűnő élmény anyag. A mindennapok abszurd szituációi vannak még rám nagy hatással. Könyvesbolti eladóként rengeteg furcsa szerzettel találkozom, azok a hosszabb-rövidebb MizantropáriuM történeteket ihletői, amikkel a környezetemet szórakoztatom, vagy éppen keserítem el.

A Megjött a cirkusz című novelládból számomra az derült ki, hogy a modernebb rémirodalmi stílusokat sem veted meg. Tudsz mondani olyan kortárs írót, aki esetleg egy Lovecraft-rajongó számára sem lehet közömbös?

Magyar nyelven sajnos nagyon kevés kortárs rémtörténetíró munkája jelent meg korábban, így a nekik maximum csak a nevük csenghet ismerősen, hogy valóban jók-e vagy csak túlértékelt haverok a szakmában és a Lovecrafti körökben, az majd akkor derül ki, ha elkezdjük őket olvasni. Josh Mallermant viszont bátran ajánlom mindenkinek, és bár nem annyira kortárs de muszáj szóba hoznom Phillip K. Dick műveit, ahol a szereplők rendre kénytelenek megkérdőjelezni az általuk ismert valóság bázis biztonságát. Valóságon túli valóságok, és újabb transzcendentális horizontok jelennek meg. Nem rémtörténetek, és nincs kozmikus sokk, de nekem rendre Lovecraft ugrik be őt olvasva.

Mik a terveid a közeli jövőre nézve?

Jobb, gördülékenyebb és következetesebb stílusban megtanulni írni. Nem tagadom, rengeteget kell még fejlődnöm. Szeretnék majd egy honlapot, blogot, ahová kigyűjthetném a filmes és könyves ajánlóimat, a MizantropáriuM-os  rövid történeteket, és ahol szubjektívabb, szabadabb stílusban írhatok ajánlókat, elemzéseket. Nehéz betartanom azt a fránya karakter számot… 😉

Ez is érdekelni fog

Black Aether #6 Magazin – megjelenési inform... Az elmúlt fél év igen csak hosszúnak tűnt új Black Aether magazin nélkül – mert valójában hosszú is -, de végre elérkezett az idő, hogy megjelenjen a ...
F.A.Q. – Magazin Az antológia elindításával kénytelenek vagyunk korlátozni a megjelenés rendszerességét. Ez azt jelenti, hogy a Black Aether Magazin előre láthatólag á...
A Galaktika magazin és a The Black Aether közös no... Az utóbbi évek egyik legmelegebb nyarának a közepén tartunk éppen, ezeken a fülledt, ragadós napokon, aki teheti, elvonul egy komfortosabb helyre, aho...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrPin on PinterestShare on RedditEmail this to someone